Az ember alapvető, ösztönös vágya, hogy segíteni tudjon.
Erre alapoznak a nagy segélyszervezetek. Adnak ruhát, gyógyszert, egy-egy tál meleg ételt – és ez jó! De valóban megoldja a problémát, akár társadalmi, vagy akár egyéni szinten?
A tapasztalat, és az egyre növekvő szegénység azt mutatja, hogy nem.
Akkor hát, mire van szükség? Hogyan tudnánk hatékonyan segíteni? Hol a probléma gyökere?
Maga, az egyén? Maga az ember?
A lecsúszott egzisztenciájával, munkanélküliségével, lakhatatlan lakásával, élhetetlen életével?
Hogyan jutott idáig – ki tudja?
Megítélhetjük-e egyáltalán?
NEM – ítélni NEM a mi dolgunk!
Van-e felelősségünk, netán kötelezettségünk?
IGEN, van. Miért? Mert emberek vagyunk, és amikor este lefekszünk, valahol legbelül megszólal egy hang:
Miért mentél el mellette? Miért nem tettél semmit, mikor lehetőséged lett volna rá?
Igen, a lelkiismeretünk egyre hangosabban kiált: SEGÍTENEM KELL!
A szívünk összeszorul, amikor belegondolunk: ha az én apám, anyám, testvérem, szerelmem, barátom, vagy akár én magam lennék az Ő helyébe, kinyújtaná-e felém segítő kezét valaki is?
IGEN, biztosan! – harsogja a bennünk élő REMÉNY – mert igenis, VANNAK MÉG JÓ EMBEREK!